2013. november 19., kedd

Sigmond Júlia: Mulasztási bűn

2013. 11. 19. Mulasztási bűn Sigmond Júlia
Amikor ötven évvel ezelőtti mulasztási bűnömet rótták fel nekem, egész éjjel nem tudtam aludni. Gondolkoztam. Ismeretlen bűnömet jóvátenni már nem lehet. Harminc évvel ezelőtt meghalt, akinek nem segítettem. Akkor eszembe se jutott, hogy segíthettem volna. Vagy legalább megpróbálhattam volna valamilyen módon, esetleg másokon keresztül segítséget nyújtani.

Mulasztásommal ˗ a vád szerint ˗ megrövidítettem valaki életét.


Nagyon fájdalmas ez a vád! Hiszen tizenhat éves korom óta, amikor naplómban leírtam JÓ EMBER AKAROK LENNI! ˗ életcélommá vált: mindig mindenkinek segíteni.


Találkozni, szembesülni, ötven évvel ezelőtti bűnnel, megrázó élmény. Főleg azért, mert jóvátehetetlen. De nem csak azért! Hatalmas csalódás önmagamban. Próbálok magyarázatot keresni, hogy felmentést adhassak önmagamnak. Nem megy! Hiába próbálom enyhíteni a lelkiismeret-furdalást, visszaemlékezve a számtalan jótettre, mert ezeregy segítségnyújtással sem lehet meg- nem-történtté tenni azt az egy mulasztást!


Éjjel 2 óra van. Eszembe jut Reményik Sándor egyik verse, de nem elég pontosan. Felkelek, megkeresem a kötetben a verset és olvasom:


Ha számbavetted mind a vétkeid,

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért

Még mondj el egy pár miatyánkot!


Úristen! Hány miatyánk segítene rajtam, hogy háborgó tengerhez hasonló lelkiismeret furdalásom lecsendesedjék???

2013. november 18., hétfő

Bartha Alpár: A teremtés tökéletessége

2013. 11. 18. A teremtés tökéletessége Bartha Alpár
Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: legyen világosság és lett világosság...

...Így lett este, és lett reggel: első nap.

...Így lett este, és lett reggel: második nap.

...Így lett este, és lett reggel: harmadik nap.

...Így lett este, és lett reggel: negyedik nap.

...Így lett este, és lett reggel: ötödik nap.

...És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.

...A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.


Kedvező esetben életünket tervek, mérlegelések, megvalósítások rendszerezett harmonikus rendje foglalja keretbe, de mint az éremnek, mindennapjainknak is megvan a másik oldala, az árnyoldal, amelyet gyakran a fény fele fordítunk. Hányszor tervezünk világmegváltó elképzelésektől egyszerű fikarcnyi maszek elgondolásokig, amelyek értékesek, jó szándékukban vitathatatlanok. de valamiért sem a világ nem változik, sem egyéni életünkben nem érezzük teljesnek a kivitelezésben a létrehozás, a teremtés gyönyörét. Reggeleket esték, estéket reggelek váltanak, s a mélyben minden stabilan megreked. Ilyenkor megfogalmazódnak bennünk a kételyek: vajon harmatgyenge az egyéniségem? Hiányzik belőlem a hamisítatlan teremtésvágy? Esetleg életvitelembe elnyomom a bennem levő isteni lelket? Hova, kihez fordulhatok segítségért, hogy tettvágyamat egy természetes, élhető rendszer határozza meg, amelynek eredménye, hatása van önmagamra és arra a környezetre, amelyben kibontakozik létem?

És ekkor fordulunk Hozzád, Gondviselőnkhöz, aki lélekben megjelensz, tapasztalhatóvá válsz, mint Mózesnek a Hóreb hegyénél, lényünket áthatod végtelen szereteteddel, tanítasz bennünket, üzensz nekünk a Biblia első soraival, amelyben benne van a harmonikus és a kiegyensúlyozott élet titka. Megtanítasz visszatérni az ősharmóniához. Mert nekünk hajszálpontosan erre van szükségünk, hiszen tengernyi megvalósítást akaró terv kering elménk forgatagában: egyszerre szeretnénk végeláthatatlan mesés világunkból minél többet felfedezni,  egy nap alatt akarjuk megváltani a világot, egyszerre akarunk mindent megalkotni…

Így lesz este és reggel, miközben nem változik semmi.

Tehetetlen magányunkban vádolni kezdjük önmagunkat, terméketlennek érezzük szellemünket, környezetünkben keressük a rendellenességet, és kérdőre vonunk Téged: ha a saját képedre teremtettél, akkor miért nem vagyunk tökéletesek, mint Te?

Erre a kérdésre talán nincs egyértelmű, szakszerűen megindokolt felelet, talán válasz sem létezik, legalábbis nem úgy, ahogyan azt mi elgondoljuk, mert létünk annál tökéletesebb, mint ahogyan mi azt emberi elménkkel, válaszkereséseinkkel fel tudjuk fogni. Először is szabad akaratot kaptunk Tőled, ezért óriási, isteni felelősség van birtokunkban. Ugyanakkor kik is vagyunk mi a világmindenségben, hol voltunk a kezdetben, amikor a világosságot elválasztottad a sötétségtől, a boltozatot a vizektől, amikor égboltot, s az azt bevilágító napot, holdat, és csillagokat alkottál, növényeket, állatokat és embert teremtettél, s végül megpihentél?

A teremtés virradatán nem léteztünk, de most itt vagyunk együtt áhítunk dolgozni veled, tőled kapott szabadságunkkal meg akarjuk élni földi hivatásunkat, szinte mindent akarunk egyszerre, amely egy részben jó, mert van bennünk akarás, tettvágy, de  csapda is rejlik a dologban hiszen ha nem rendszerezünk, ha nem tanuljuk meg a mértékletességet, ha nem érezzük meg szellemi és testi terhelésünk határait, ha nem alkotunk koncepciókat hivatásunkban akkor,  a terveinkből káosz lesz, az eredmény pedig elmarad.

Ahhoz, hogy kishitű összevisszaságunkból eszményi rend szülessen, Rád kell figyelnünk, tanulnunk kell abból a tökéletes teremtésből, ahogyan a világunkat megalkottad: nem egyszerre, hanem kifogástalanul tökéletes rendszerességgel, nem mindent akarva átmenetek nélkül, hanem pillanatról-pillanatra, lépésről-lépésre, napról-napra, majd végül a pihenésre is szántál magadnak időt, talán azért, hogy a teremtés ejtette sebeid beforrjanak, majd folytatni tudjad az alkotás tökéletesítését, rendben tartását, felügyeletét gondviselésed, megtartó szereteted által.

Őszintén kérünk téged, hogy teremtő munkád megvalósítására figyelve, ebből tanulva fejlődni tudjunk, hogy a mindennapok feladatait minél jobban, tökéletesebben tudjuk végezni. Mindeközben segíts, hogy a jelenben élve tudjuk megélni a hivatásunkat, az emberi teremtés és szolgálat felhőtlen szépségét, amely értelmet ad életünknek, s egyben a te teremtő munkádnak, ezáltal kiegyensúlyozott életet élve, a te valódi országodat építve mindenkor a te dicsőségedre. Ámen.

Dr. Ádám Attila L.: „Honnan van azért benne konkoly ?” (Mt 13:27, Károli)

2013. 11. 16. „Honnan van azért benne konkoly ?” (Mt 13:27, Károli) Dr. Ádám Attila L.
Számomra az egyik legérdekesebb példabeszéd a búzáról és a konkolyról szóló (Mt. 12: 24-30) és ennek magyarázata (Mt. 37-43). Saját értelmezésem már régen kialakult erről, talán már kamaszkorom után. Az élettapasztalat és a Biblia újraolvasása sokat hozzátett ehhez. De most nem az én saját véleményemről/értelmezésemről van szó. Ezt bízzuk az Olvasóra. Érdekes módon keresztény egyházi teológusok és elöljárók sem azonos módon értelmezték ezt a jézusi példabeszédet.  De itt most nincs szó (újra) értelmezésről. Csupán történeti példákról, egy igen szűk korszakból.

A IV. „keresztes” hadjárattal kapcsolatos példákon keresztül szeretnék rávilágítani a kétféle értelmezésre. Nos, lehet, hogy III. Ince pápa Janus-arcú értelmezését a történelem viharai is befolyásolhatták és még sok minden más, de érdemes röviden elmélyedni ebben a magyar kapcsolatokat is hordozó történetben. Bár első pillantásra nem úgy tűnik, hogy valaki is érdekelt lett volna annak a bizonyos konkolynak a kordában tartásában. Ráadásul botanikai-élettani értelemben a konkoly mérgező is. A kár tehát sokszorosa is lehet az eredetileg gondoltnak.

***

Búza és konkoly III. Ince pápa (1198-1216) szemében

1. Mit mondott III. Ince pápa, mint Isten földi helytartója?

Nos, a konkolyt KI KELL válogatni a búzából, még a földi lét alatt. A pápa elítéli a keresztes hadak vérontását, azt, hogy keresztények keresztényeket öltek; elítéli az izraeliták és mohamedánok templomainak felgyújtását. Elítéli a velencés keresztes hadak bizánci fosztogatását és a „latin” császárválasztást.

2. Mit mondott III. Ince pápa, mint Isten földi szolgája, aki elfogadja az Isten akaratából történt földi eseményeket?

Nos, a konkolyt NEM KELL kiválogatni a búzából a Földön. A pápa nem cselekedhet Isten helyett. Az Úr visszatérítette az eltévelyedett görög egyház bárányait Rómához, az egyetlen akolba (mintha nem ezen munkálkodott volna ő is). Szentségtörés lenne ezt bírálni. Nem Jeruzsálem visszafoglalására kellett, hogy vonuljon a keresztes sereg, hanem Bizáncba. Ahogy az Isten megbüntette vétkeiért Szodomát és Gomorát, úgy büntette meg most az Isten Bizáncot eretnekségeiért és királygyilkosságokban tobzódó erkölcstelenségeiért.

***

A Serenissima és a konkoly

A név olaszul a boldog és nyugodt városra utal (very serene), bár Velence csak konkolyt vetett, de aratnia már másnak kellett.  Velence kihasználta a keresztes hadak áthajóztatásában rejlő üzleti és politikai-hatalmi lehetőségeket.  A hadjáratot maga a Dózse vezette. A latin császárcsinálás után azonban még a helyszínen, a vezérvitorlás fedélzetén meghalt, 1203-ban.

***

Az Árpád-ház és a konkoly

Nos, mi jobbára elszenvedtük a konkolyt, pedig akkor a magyar királyság európai tényező volt. Azért ne mosdassuk a szerecsent, II. Andrást már dinasztikus érdekek (is) vezették Galileába. Bizánc és a magyar királyság kapcsolatrendszere a korai középkorban fontosabb volt, mint azt nyugat-orientált történetírásunk jelenleg is tartja. A történetnek több magyar vonatkozása is van. A IV. „keresztes” hadjárat során a velencei hadak a Dózse vezetésével először 1202-ben a magyar felségterületű Zárát ostromolták meg és égették fel. A keresztes lovageszmény szép középkori példája, hogy a francia keresztes hadak megtudván a velenceiek ilyen szándékát, Zára alatt átpártoltak a magyar királyhoz. Ekkor III. Imre király (1196 – 1204) uralkodott. De ettől Zára még elesett. Az már csak a történelem fintora, hogy ezek után öccse, árpád-házi II. Endre (András) ódzkodott az apja, III. Béla által felvállalt keresztes hadjárat teljesítésétől. Erkölcsi oka (is) lett volna rá. Nem is nagyon csodálkozhatunk rajta. Mivel III. Béla felesküdött erre, országai a pápától védelmet kaptak minden idegen támadással szemben. Látható, hogy mit ért ez a védelem Velence ellen: semmit.

Jóval később, 1217-18-ban II. András az V. keresztes hadjáratban mégis eljutott a Szentföldre, Galíleában, a Genezáreti-tó mellett harcolt. Ekkor azonban már dinasztikus érdekek vezették főleg. Meráni Gertrúd után, második felesége Jolánta volt, akinek az apja latin császár volt Bizáncban 1216-17-ben. Halála után II. András meg akarta szerezni a bizánci trónt és egyesíteni a Latin Császárságot a Magyar Királysággal. Ennek realitásának megítélése most nem tartozik témánkhoz. Zára újra főszereplő a történetben, mivel II. Andrásnak állandóan  üres volt a kincstára,  így a Spalatóból (ma Split) induló keresztes hajóhad finanszírozására eladta Zárát Velencének…! Szükség törvényt bont. Hazaérkezése után, 1219-ben az új pápának, Honóriusnak írt levelében arra panaszkodik, hogy távollétében a főurak úgy kifosztották az országot, hogy 15 év sem lesz elég a károk enyhítésére.

A harmadik magyar vonatkozás, hogy III. Imre és II. András nővére, árpád-házi Mária Vak Izsák megvakított bizánci császár felesége volt. Történetünk idején, 1202-3-ban a Márvány-tengerre néző börtönben ült, és helyette az „ellen”császár, IV. Alexios uralkodott és árulta Bizáncot Velencének. A görög nemzeti érzelmű papság saját hatalma érdekében is persze ellenezte ezt, ami Róma fennhatóságát is jelentette volna Bizáncban.

***

Prológus 1453-ban: az Unió és a konkoly

A keleti és a nyugati egyház uniója (újraegyesítése) az egyházszakadás óta (ami látszólag a Szentlélek eredete körüli teológiai köntösbe bújtatott meddő vitán múlt) napirenden volt. Az utolsó bizánci császár, Konstantin Palailogosz, papsága ellenében, önhatalmúlag mégis csak 1453-ban, a török ágyuk torkolattüzében celebráltatott először latin rítusú misét a Hagia Sophiában. Túl későn. V. Miklós pápa Rómában már csak sajnálkozhatott a híren, felmentő hadat azonban ő sem küldött. Feltehetően nem is akart.

2013. november 14., csütörtök

Farkas Dénes: Kalamajka

2013. 11. 14. Kalamajka Farkas Dénes
Nem tudom, hogy ez a szó pontosan mit jelent. Kedvem sincs megkeresni az értelmező szótárban, hogy van-e ilyen? Elég, ha arra gondolok, hogy valamikor a gyermekkorban, ha a barátokkal nagy csete-patét rendeztünk (ha van ilyen?) nagyapám mindig így utasított rendre, hogy ne csináljunk akkora kalamajkát.

A kalamajkák időszerűséget nyertek az utóbbi időben. Nagyon sok buliról szól a híradás. Ezeknek a történéseknek rengeteg érdekes, találó nevet találtak ki a szervezők. Van forgatag, város-falunapok, sokadalom, villámcsődület, kortárstalálkozó, kézműves bemutató,  borkóstolás,  gulyásfőző-verseny, zsákban futás s még miegymás. Úgy érzem, hogy az évtizedekig visszaszorított élniakarás hangulata tör felszínre elemi erővel   ezekben a kalamajkákban. Azt hiszem, hogy e szóban van valami pejoratív, valami lekicsinylő, pedig erősen távol legyen tőlem, hogy lefumigáljam azokat e rendezvényeket, melyek ezerszám összehozzák a népünket.

Az 1970-es évek elején, Kolozsváron, a Múzeum téren dolgoztam, néhány méterre attól az obeliszktől, melyet I Ferenc király és neje Auguszta Karolina kolozsvári 1817 évi látogatása emlékére lepleztek le 1831-ben.Sokat néztem ezt a jó pár méter magas obeliszket, melynek a sarkait ékesítő sasokat ez időben restaurálta egy Szedlacsek nevű híres kőfaragó. Az emlékoszlopot míves vaskerítés övezte. Ehhez a vaskerítéshez kötötték ki a szamaraikat azok az asszonyok, akik a Nádas, Kajántó völgyéből hordták a tejet és annak termékeit a városba.

Az asszonyok többnyire irha-lajbit viseltek, melynek vastag kötött  horgolt gyapjú ujja volt, a fejükön színes főre való ruha, farukon ringó rakott-szoknya, lábaikon csizma. Ránézésre megnyerő és tisztaságérzetet sugárzó jelenség volt mindenik tejesasszony.

A szamarak felszereltsége egyszerű fanyeregből állt, melyre kétoldalt tejeskannák, tejfölös edények, tehéntúrós kosarak voltak felaggatva. A szamarakra nem ültek fel, mert azok teherbírása a kannák által lefedetett. Zabla nem volt a szamarak szájában, csupán valami zsinegszerű madzag vezető-kötőfék gyanánt, ami csak azért volt fontos, hogy a Karolina vaskerítéséhez odakössék őket az asszonyok, míg a kicsi kantákkal házhoz viszik a tejet. A szamarak ezt a rítust  tökéletesen ismerték és várták a tej szétosztása után a  hazaballagás lehetőségét.

Sokszor láttam három-négy szamarat is odakötve a semmit érő zsineggel a vaskerítéshez. Egy napon hatalmas szamárbőgés ugrasztott az egyhangúságból - s lám csodák csodája egy csődör eltépte a madzagját s megérezte a sorban a harmadik szamár menyasszonyrakész hajlamát. Ekkor már két szamár vágtatott a sikátoron át a Mátyás király szülőháza előtt ki a főtér felé. Elől a kanca, mögötte a csődör. Az utca közben földi-tejút lett, a falakon szotyogott a tejföl, tehéntúró, s a kannák, köcsögök csörömpölése hangjelzést adott a bekövetkezendő történetről. Elkezdődött a kalamajka.

Mindenki futott a szamarak nyomában, s a főtér sarkán a Mátyás utca felől, ahol egy ruhás bolt volt,  az utca  kellős közepén megtörtént a nász. Ennek a történetnek sok száz kolozsvári asszisztált. Az akkori forgalom ˗nem fogható a maihoz ˗, de minden megállt s türelemmel násznépként viseltettünk, kivéve a két rakott szoknyás asszony, akik ezt a nem várt egybekelést kellő fenntartással kezelték.

Ez a  kalamajka, melyet a szamarak szerveztek sok embernek hangulatossá tette ama napot.

Nem hozzák már a tejet a szamaras asszonyok. Szamárkalamajkára sincs esély az Óvárban, ergo szórakoztassuk magunkat s egymást, míg áll az obeliszk s még tovább is...

2013. október 31., csütörtök

Gál Zoltán: Reformáció

2013. 10. 31. Reformáció Gál Zoltán
Őszi szél sepri a lombokat, zúzmarás simogatása sugallja: nemsokára beköszönt a tél. Egy szobában gyertyafény gyújt némi világot, és az asztalnál ülő gondolataiban elmerengve képzel el egy jobb világot. A toll szavakat hagy nyomában a papírlapon, és nem is gondolja, hogy évszázadoknak határozza meg további sorsát. A mű elkészült. Írója ismételten elolvassa, és még mindig kiegészíteni valót talál benne. Szépen, sorba leírja mindazt, amit szerény meglátása szerint másképpen lehetne megoldani: Anyanyelvükön kell szólni a néphez, közel kell vinni hozzájuk a jézusi tanítást. Akkor talán jobban értenék az emberek. Az evangéliumot ki kell vinni a falak közül, hadd ragyogjon igaz fényében a hétköznapokban, és a nép ne csupán hókuszpókuszt értsen a szent áhítatból. És ne pénzért kínálni az üdvösséget, mert az jár mindenkinek, akit anya szült a világra.

Kicsivel később kalapácsütések verik fel a csendet, és lassan odagyűlnek az emberek. Nézik érdeklődve, mit rejt az írás, és akik értik, olvassák hangosan. Kilencvenöt tétel sorakozik rajta, szépen, érthetően megfogalmazva.

A déli harangszó már ünnepélyesen üdvözli a történelem ezen új fejezetét, és csendesen szárnyakat bontogat a reformáció.

2013. október 29., kedd

Molnár Imola: Ősz

2013. 10. 29. Ősz Molnár Imola
Néhány hete rájöttem, hogy eddigi érzéseimmel ellentétben, megszerettem az őszt. Nem csak a hulló faleveleket, az esőillatú szelet, a csípős hajnalt, de ezt a kicsit furcsa, kicsit félelmetes, kicsit vonzó hangulatot, amikor fokozatosan, mint a csiga, otthonába húzódik az ember. Nem csak a falak közé a melegbe, mely az ajtón befordulva fogad, hanem a gondolataim közé burkolózom be, egyre mélyebbre.

Különös közelebb kerülni magunkhoz.

Félelmetes, mert sokszor gondolunk arra, ami bántó, az év közben elkövetett hibákra, a rosszalló tekintetekre, megvívott harcokra, legyőzött ellenfelekre és az ellenfelek arcára, akik legyőztek…

Mégis vonzó, mert a közeledés ígéretét hozza magával. Közelebb bújik az ember szeretteihez, közelebb kerül saját lelkéhez és Istenhez is. Látva, hogy egyre több levél hull le az ágakról egyre jobban tudatosul, mekkora erő kell ahhoz, hogy újra kizöldüljön. Érezve, hogy egyre hűvösebb a levegő, érzi az ember, mekkora szüksége van a melegségre. A gyülekező felhőkre tekintve jut eszünkbe, milyen szép is az a tiszta, felhőtlen kék ég.

Az őszi elmúlással mindig megerősödöm az éltető erőbe vetett bizalmamban. Minél gyorsabban, minél inkább látom az elmúlást, annál inkább hiszek az Életre Keltőben, és annál inkább kapaszkodom a reménybe, hogy majd minden újjáéled. Most az elcsendesülésnek, a pihenésnek van itt az ideje. Annak, hogy a fa megszabaduljon egy kicsit terhétől, hogy a világ lassan levesse magáról elnyűtt köntösét és aludjon…aludja ki magát. Ne zöldüljön most, most sárguljon és barnuljon, bízza rá magát a csendességre és arra, aki őrzi, míg pihen, s aki majd leheletével újra pezsgővé teszi. Aludjon az ember is, és bízza rá magát szüleire, párjára, Istenére. Húzódjon vissza

Jól van kitalálva az esztendő. Pörögtünk eleget, most szoktassuk szívünket a csendhez… a ködhöz…önmagunkhoz…az istenközelséghez…

2013. október 26., szombat

Szabó Adél: Teher

2013. 10. 25. Teher Szabó Adél
Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne zúgott, zuhogott alá a fájdalom… zakatolt az élete. És csak ment. Menekülni a múlt elől. Bárhová, vagy sehová. Minden lépésre egy régi nemszeretem emlék ugrott elébe a bozótosból. Az útszélre dobott gyermekkor kemény évei, távol az otthontól. Az urának, ahol szolgált, megsemmisítő szavai.  A pince nedves földje, ahol éjjelente fázott alvás helyett. Aztán a szegénység íze, a semmitmondó, üres apai tekintet, amikor átvette tízéves gyermeke szolgapénzét, hogy azt elkártyázza még aznap este. A sok síró testvér hangja, tekintete, amit nem lehet kitörülni, elhallgattatni soha. Az idegen asszony keserű szavai. Minek az élet az ilyennek, minek a gyermek annak, aki inkább állatok közé való…Minek az élet az ilyennek, akit nem tanítottak meg a kacagásra, de arra igen, hogyan kell elcipelni tízévesen is egy mázsa gabonát. De elcipelni a gyermekkor keservét, hogyan lehetne? A szomszéd gyermekei iskolába járnak. Olvasnak és írnak. Az udvaron bújócskáznak kacagva. És ő is most elbújik az élete elől az őszi avar alá, vagy bárhova az Isten elől, akiről hallott, de aki sosem kereste őt, hátha megkeresi valaha is. Nagyapja is így ment ki az erdőbe annak idején…


Elővette csontnyelű bicskáját, és ahogy arca elé emelte, pengéjében meglátta a régen nem látott gyermeket. Keresni fogja őt az Isten, biztosan keresni fogja, mert akinek senkije sincs már, azt a jó Isten fel kell, hogy keresse.


Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne lecsendesedett a lét. Hazamegy, hogy ez az Isten mindenképpen otthon találja.

2013. október 24., csütörtök

Andorkó Attila: Egy beszélgetés margójára, egy évfordulóra

2013. 10. 24. Egy beszélgetés margójára, egy évfordulóra Andorkó Attila
Van, amikor úgy érzem, ˗ mert olyan emberrel beszélgetek, aki azt képzeli magáról, hogy körülötte forog a világ ˗ hogy minden kimondott szó szinte felesleges. Kár minden szó. Aztán fordul egyet a világ menete, mert egyszer csak cserbenhagyja a képzelet, az utat folytatni már nem lehet neki, vagy családtagjának, és hirtelen arra ébred, hogy  az „Élet azt üzeni: ég veled!” (Ha te ott leszel velem, Ossian).
Reménytelennek tűnő életében akkor fordul vissza Istenhez, és csak addig, amíg nyomorúsága tart, mint a 10 leprás közül kilenc (Lk 17,11-19), vagy az az egy leprás (Mk 1,40-45). Jézus megérintve a tisztátalan embert maga is tisztátalanná vált. A meggyógyított, pedig „hálából” elhíresztelte Jézus cselekedetét, s ennek köszönhetően Jézust kiközösítették. Mégis meggyógyította.
Vajon hányszor vállunk mi is egy-egy ügyért tisztátalanokká, kiközösítetteké, mert közösséget vállalunk, mert egy-egy ügyet felkarolunk? S főleg hányszor állunk meg lehunyt szemmel, kiégve, belekeseredve az igénytelenségbe, a közömbösségbe? Hányszor torpanunk meg, amikor eltűnik egy arc, aki fontos volt a léleknek, aki támogatott, s hiányával egyre nehezebb lesz ügyünk, mindennapjaink, s a lista egyre hosszabb, olyan végtelen, a hiányzó arcokban.

Az vagyok, ki voltam,
Tüzet álmodtam,
A meggyújtott
Lángot megóvtam.

Mindig úgy éltem,
Hogy ami volt a szívemen,
Az volt a számon
És én soha nem bánom.

(A tűz jegyében, Ossian)

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Emlékezzünk!

2013. 10. 23. Emlékezzünk! Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Húsz-harminc szilaj csikót nem könnyű karámba terelni és féken tartani. Húsz-harminc, szabadsághoz szokott gyermeket nem könnyű az iskola falai között fegyelemre szoktatni. Szüleink elég szigorúak voltak, hiszen az életre, munkára neveltek, de a kötelező feladatok elvégzése után a miénk volt az egész határ, ahogyan mi láttuk: az egész világ!

A szeptemberi iskolakezdéstől aztán minden évben vissza kellett szoknunk a falak közé, az iskola padjaiba. Minden tanár másképpen próbálta lekötni figyelmünket, mert bizony sokszor volt zaj, nevetgélés még órák közben is. Nagyszerű magyar tanárunk, Bedő Gyula bácsi nagyon jó módszert talált ki a csend megteremtésére: halkan elénekelt nekünk egy-egy olyan nótát, ami valahol talán találkozott a tantervvel, de az biztos, hogy abban nem volt benne. Egy életre megtanultuk a Krasznahorka büszke vára kezdetű, akkor nagyon irredentának számító nótát, melynek hangulata, szövege és a Rákóczi név szívünkben-lelkünkben visszhangra talált.

Az ilyen tanterven kívüli nótákkal, történetekkel rakta le bennünk, jó tanárunk, a hazafiság érzésének alapjait. Isten áldja érte! Napjainkban kevesen tudják felfogni, milyen bátorság kellett azokban az ötvenes években ahhoz, hogy valaki ilyen módon „nevelje” a rá bízott gyermekeket. A zsarnokság kegyetlen évei voltak, melyek megértéséhez Illyés Gyula versét kellene újra és újra elolvasnunk (Egy mondat a zsarnokságról). Tanárunk a szabadságát, esetleg az életét kockáztatta a mi igazra, szépre való nevelésünk érdekében. Ilyen „vétségekért” sokan végezték életüket a Duna-csatorna rettegett építő-táborában.

Ezekkel a gyermekkori, homoródalmási emlékekkel, gondolatokkal próbálok emlékezni 1956. október 23-ra. Napjainkban sem könnyű tízezreket mozgósítani valamilyen jó cél érdekében. Azon a napon, sajtó, tévé, reklámok, mobil telefonok segítsége nélkül vonultak a szabadságra vágyó emberek százezrei Budapest utcáira. Mind hősök voltak, megérdemlik, hogy megálljunk egy pillanatra a nagy rohanásban és fejet hajtsunk emlékük előtt.

2013. október 22., kedd

Czire Szabolcs: Az igaz ember: Nagy Ferenc

2013. 10. 22. Az igaz ember: Nagy Ferenc Czire Szabolcs
Meghalt Nagy Ferenc unitárius lelkész, mindannyiunk Feri bácsija. Igaz ember volt.
A Biblia szerint igaz az, aki annak minősül Istenhez és emberekhez való viszonyában. Az Istennel való viszony megítélése nem az emberekre tartozik, de az emberek előtti igen. Csakhogy az igaz embert nehéz felismerni, mert legfőbb ismérve az alázat. Ezért mondják rejtőző bölcsnek, rejtőző igaznak.
A rejtőző igaz fogalma minden nagyobb vallási hagyományban megtalálható. A Tao Te King 15. részében: „Hajdan az ihletettek // ismerték a rejtőzőt és rejtettet, // de őket mélyükig nem ismerte senki. (Weöres Sándor fordításában), vagy „Az őskor mesterei // finomak voltak, mélyre hatoltak; // rejtőzők, // megfoghatatlanok.” (Kulcsár F. Imre fordításában).
A buddhista hagyományban a bódhiszattvák azok a megvilágosodott emberek, akik bár választhatnák a lét körforgásából való kilépést, nem teszik, hanem az emberek között elrejtőzve vállalják az újabb születéseket, hogy minden lényt a megvilágosodás útján segítsenek.
Az igazak esetében nagyon fontos motívum a rejtettség, az álcázás, mert csak így méltóak önmagukhoz és különös hivatásukhoz, és csak így tudnak közel kerülni az emberekhez. Hatalmi pozícióban nehezebb igaznak lenni, de álcaként a hatalom kiváló, mint ahogy a legtöbb dolog az tud lenni.
A biblikus hagyományban Szodoma története óta merült fel, hogy Isten a világot a benne levő igazakért tartja fenn. De csakhamar nyilvánvaló lett, hogy az igaznak levés nem minden esetben jár együtt földi jóléttel, de jólléttel mindig. A Prédikátoron, Jóbon és más szkeptikus bölcseleti irodalmon átívelő vita végül úgy tisztult le, hogy az emberek három csoportba oszthatóak: a teljesen igazak, a teljesen gonoszak és a túlnyomó többséget jelentő közbeesők.
A cádikim nisztárim, azaz a „rejtőző igazak” számát aztán a hászidizmus harminchatban (lámed váv) jelölte meg: minden nemzedékben legalább ennyi teljesen igaz ember él. Nem ismerik egymást, és többnyire őket sem ismerik fel az emberek, mert mindig alázatosak. Rejtettségükből legfeljebb nagyobb történelmi veszélyek idején lépnek elő egy időre, és vetik latba szellemi hatalmukat. Minden idejükben mások előmenetelét szolgálják. Közösséghez tartoznak, de annak határait emberségük mindig átjárja. Igaz voltuk tanúsításakor többnyire ezt az „emberséget” hangsúlyozzák, mint a szombati temetésen is.
A nagy hagyomány szerint legalább harminchatan vannak a világban. Egyházi kis hagyományunk szerint legalább három igaznak lennie kell szűkebb közösségünk körében, hogy a lényeg megőrzésre kerüljön, és Isten ne töröljön le a történelem lapjáról. Nagy Ferenc egyike volt az igaz embereknek.